Tavaly márciusban hosszú idő után, végre megjött az info, hogy megszülettél. Még pedig annak a tavaszi hónapnak az idusán, azaz a nemzeti ünnepünkön, azon a napon mikor Iulius Ceasart is megölték, ezelőtt jó 2000 évvel. Örültem, hogy Dóri ígérete valóra vált, s a barátnője jelezte, hogy a világra jöttél, s félre tettek nekem. Fekete macskát akartam, így esett rád a választás. Miért pont fekete? Volt két ugyanolyan fekete elődöd, mint te. Kormi volt mind kettő. Tragikus véget ért rövid életük. Dacból - meg mert feketében olyan aranyosak vagytok ti macskák - akartam még egy szénfekete teremtést az enyémnek mondani.

Április 23-án jött el a nagy találkozás, amikor elmentünk érted. Egy kis cipős dobozzal állítottunk az állatorvosi rendelőbe, ami bőven elégnek bizonyult pöttöm lényednek. Nagyon pici voltál még - lehet, hogy hagyhattunk volna még anyukád és testvéreid mellett, akik közül messze te voltál a legszebb -, de annál kedvesebb. Nem is akartál a dobozban maradni, másztál kifelé, egyenesen az ölembe, töretlen elszátsággal, ahogy a későbbiekben is, amikor el akartál érni valamit. Izgalmas utunk volt hazafelé, át a városon Óbudáról a 22-be. Sokan megcsodáltak a buszon, ahol nem sikerült elrejteni a téged kereső tekintetek elől. Ha el is tudtalak bújtatni ideiglenes vackodban, rögtön hangos nyávogással fejezted ki nem tetszésed. Hamar hazaértünk, ahol rögtön elnyerted kis családom kegyeit. A kis esti fotózkodásnál örök emlékeket készítettünk rólad, életem eddigi legapróbb cicájáról.

Igen gyorsan otthon érezted magad, s belaktad a házat. Nem voltál sehol, legalábbis nem lehetett észrevenni, mégis ha ha mentem valahova, egyből előkerültél, s mint egy fenevad vetetetted magad a lábamra. Annyira kicsi voltál, hogy szétvetett lábakkal is elfértél a lábfejemen, miközben módszeresen harapdáltad a lábujjaim. Idegesítő kis dög voltál, de végül ezt a kattanásod is megszerettem. E jó szokásod később sem hagytad el, szívesen tekintetted célpontnak a lábam.

Piciként imádtál felmászni az emberre ha akartál valamit: kaját, tejet, vagy csak szeretetetet.

Őrült játékos voltál, ha valami hülyeséget kitaláltál, képes voltál órákon át szórakoztatni magad, hol egy művirággal, hol a zoknijaimmal - amiket előszeretettel hordtál szét a szobámban.

Aztán nagyobbacska lettél, s elindultál a lakás biztonságos melegéből, kinti felfedezőútjaidra. Lassan megtanultál fára mászni, ugrálni, bokorban bújkálni. A szomszéd garázsának tetejéről először még nem kellett lesegítenem, de éles elméd már akkor is megcsillantottad, mert az odatartott falemezen úgy csúsztál le, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Aztán szépen lassan felcseperedtél, szép 5 kilós kandúrrá lettél. Kicsit dagira sikeredtél, mert nagymuttert és a szomszédasszonyt nem érdekelte, h már degeszre tömted magad, ők azért adtak mindig vmi kaját, amit te persze gondolkodás nélkül betömtél.

Elkezdtél lassan macska-társadalmi életet élni, verekedni, csajozni. Elöbbire rá is fagytál, szép harapást szereztél, amivel pár napig elküzködtél. Az ijjedtségünk nagyobb volt a bajnál, mivel hamar meggyógyultál.

Szépen megszokott a család, gyorsan beilleszkedtél. Lehengerlő mivoltoddal megszerezted a család szeretetét.

Kettőnk kapcsolata igen bensőségessé vált egy idő után, barátokká váltunk, s megvoltak életünknek azon momentumai, amit együtt élveztünk ki. Mikor késő éjjel mentem haza, mindig a járda mellett lapulva vártál, hogy megijjeszthess, kihasználva, hogy nem veszlek észre iszonyat finom tapintású fekete bundád lévén. De csalódnod kellett, ha nem is láttalak, de egyszerűen tudtam, hogy ott vagy, és lesel.

Esténként mikor filmet néztem az ágyamból, szerettél bemászni az ölembe a takaró alá, a nagy melegbe, héderelni egy fél órát, mielőtt kimentél volna éjszakára, csatangolni, világot látni.

Aztán eljött az idei év első hónapjának 30. napja. Egész nap fura voltál, levertnek tűntél, de nem vettem észre semmit sem rajtad. Én este elmentem itthonról, így csak hallomásból tudom, hogy behánytál, mikor lemásztál a székedről - ahol egyébként képes voltál naphosszat aludni, max. csak a déli kajáláskor ébredtél fel, vagy ha ki kellett menned kimenni. Anyám aggódva hívott fel, hogy nem vagy jól, de 10 óra lévén nem tudtunk már mit tenni. Mondtam mutternak, hogy hagyjon benn, mert ha rosszul vagy, ne tűnj el nekem, hogy ne találjunk meg másnap.

Mikor hazaértem, levettem a cipőm, s már hallottam, hogy hánysz az emeleten. A szívem összeszorult az aggódalomtól, felmentem hozzád, s te zavarodottan, s kétségbeesve tekintettél rám. Feltakarítottam utánnad, de te ezalatt folyamatosan utánnam jöttél, le, fel. Kábán, gyengén, de erős akarattal követtél, szemeid segítséggért kiáltottak, de nem tudtam mit tenni. Simogattalak, s megbeszéltem veled, hogy másnap - az e kibaszott napnap a reggelén - találkozunk, amikor te már jobban leszel. Nagyon aranyos voltál, tán' még sosem örültél így a simogatásnak, soha nem tapasztalt hangerővel doromboltál. Úgy láttam, hogy elleszel magadban az éjjel, így nyugodtan feküdtem le aludni, te is elaludtál.

Hajnali 6kor anyám aggódó szavai ébresztettek, hogy nagyon rossul vagy. Azt se tudtam, mi merre hány méter, de pattantam ki az ágyból, s mentem fel az emeletre hozzád. Ami az azt követő 3 órát illeti... Soha senkinek nem kívánom, hogy úgy lássa viszont a kedvencét, mint én téged. Nagyon rosszul voltál, rohamaid voltak, és szendvedtél. Zavart volt a tekinteted és kikerekedett, nem voltál már képben, úgy tűnt, mintha vizuál flesseid lennének. Iszonyat rossz bőrben voltál, s én azt hittem, hogy ott helyben meghalsz. De erős voltál, és küzdöttél, még ha nem is tudatosan, de ösztönösen. Nézted, ahogy körülötted förögtunk, de nem ismertél meg, simogatásomra nem reagáltál.

Szörnyű volt így látni. A szívem szakadt meg, s még most is elkap a sírhatnék, ha csak azokra az órákra gondolok. Reggel szerencsére a doki hamar érted jött miután felhívtam. Megörültem, hogy mostmár minden rendben lesz. De az elszomorító telefonhívás gyorsan jött. Közölték, hogy fagyállót ettél vagy ittál, s a veséd felmondta a szolgálatot. Csak egy megoldás maradt számodra, mégpedig, hogy elaltatnak. Életem legnehezebb döntése volt, amikor mondtam a dokinak, hogy tegye amitt tennie kell. Mintha ha a halálos ítéleted írtam volna alá. Holott ilyet sose tettem volna.

Elhoztunk, s holnap méltó búcsút veszek tőled, gondosan eltemetlek. Az utolsó közös "élményünk" lesz ez együtt. Csak te, meg én. Senki más.

Hatalmas űrt hagytál magad után. Nem voltál egy óriási jószág, hogy betöltsd a teret, mégis üres a ház nélküled. Üres a széked, nem követelsz kaját, nem jössz baszogatni és harapdálni, de még hízelegni sem. Semmit sem. Csak fekszel a hideg pincében, egy zsákba helyezve, dobozva temetve. Én pedig remélem, hogy este mikor lefekszem, nem fognak ismét rám törni azok a szörnyű érzések, mert nem akarok megint úgy bőgni, mint egséz délelőtt. Úgy mint egy gyerek, ahogy talán még sosem tettem.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire megszeretlek. Hogy ennyire fogsz hiányozni. Hogy ekkora ürességet hagysz a lelkemben...

Ég veled Joseph!