Ezt korábban vetettem papírra, nem ma kezdett el a gondolat motoszkálni a fejemben, de a kérdés, sose veszti aktualitását, s most úgy érzem ide is ki kell tennem...:]

Tegnap reggel óta nem hagy nyugodni a gondolat. A gondolat, mely A KÉRDÉS köré épül. Mi az élet értelme?

Hiába csak tegnap kapott el a válaszkeresés kényszeres érzése, de be kell vallanom, már évek óta gyötör a gondolat, hogy mi értelme van ennek az egésznek. Lehet, nem normális dolog ez egy élete elején járó embertől, de nem tehetek róla. Nem híreszteltem úton-útfélen, hogy koravén túlérett filozófiai készségem nem hagy nyugodni, s már gimnazista éveim alatt, arra késztet, földi létem olyanra tervezzem, s úgy alakítsam, amiről elmondhatom: megfelelő.

Univerzális keretek között gondolkodva nem jutottam túl mélyre - meg sem próbáltam, mert az organizmusok léte nem igazán foglalkoztat -, de az ember esetében asszem' igen. Mert ugyebár szerintem a Földön kétféle élőlény van. Az ember és minden más egyéb. E megkülönböztetés abból a tagadhatatlan tényből fakad, hogy az ember e planéta ura, ő irányítja és alakítja életét. Az ember a csúcslény.

Ezt nem azért mondom, mert nem érdekel a bolygó faunája és flórája, nem azért, mert lenézem ezeket. Csupán azért, mert az ember lett az az élőlény, mely az evolúció eddigi versenyében a legmagasabbra jutott.

Az ember rendelkezik olyan címekkel, mint az élőlény mely a legösszetettebben tud gondolkodni, vagy mely a legszervezettebben tudja alakítani az életét, s így tovább. Ilyen minőségében pedig jóval több életcélnak kell lennie benne, mint egy oposszumban, vagy egy búbos bankában. Tehát a fajfenntartás - azaz a szaporodás - nem tartozik az élvonalba.

Mást kell keresni. A civilizálódás, a Föld benépesítése, vagy a világűr meghódítása csak talmi célok, nem ezek teszik az embert halhatatlanná vagy különlegessé. Persze ezekhez kapcsolódólag sok-sok ember neve marad fenn az utókor számára már évezredek óta, de a többségnek ez nem adatik meg. Túlnyomó részt névtelen, arctalan tömeget alkotva születnek, élnek, s halnak meg.

Életcél persze lehet az, hogy a nevet szerző kisebbség névsorába mi is felírassuk magunkat. Alkothatunk valami maradandót, csinálhatunk valami emlékezetest, vagy megfogalmazhatunk valami forradalmian újat. De. Mivel ezek is csak múlandó dolgok, mint minden ebben az univerzumban, olyan valamire kell gondolni, ami szintén múlandó. Mert más nem lehet. Tudjuk az élet értelme és az életcél nem ugyanaz. Nem is volt, és nem is lesz.

Tehát, mik azok a múlandó dolgok, melyek csak az emberre jellemzőek, s nem képezik egy szerencsés réteg kiváltságát, mely mindenkiben megvan a bölcsőtől a halálos ágyig?

Az érzelmeink. Az érzéseink. Nem azokra gondolok, melyek receptoraink segítségével keltenek az agyunkban különféle perceptuális válaszreakciókat. Inkább az ezek sokaságából kialakuló lelki mozzanatokat.

Lelkünk ingerlése és ápolása, óvása és aktiválása, konzerválása és tatarozása jelenti a lényeget. Annak a léleknek, mely fizikailag megfoghatatlan, bár helyéről tudjuk, hogy a testünkben van, valahol a szív és az agy között lévő térben, mely nem biztos, hogy csak három dimenziós, de ott van. Mert tudjuk, érezzük, valamikor az agyunkban, olykor a torkunkban, s néha a szívünkben, de többnyire nem meghatározható helyen.

Ez az a nagybetűs DOLOG, melyről nem is tudjuk, hogy mi, pedig mindenkinek van, s minden pillanatát vele tölti, még ha nem is veszünk róla tudomást mindig, de azért befolyással van minden mozzanatunkra.

A lélek számára a test, annak részei, az agy, a szív, vagy az érzékszervek csak eszközök, melyeket felhasznál önmaga táplálására, szórakoztatására. Ő irányít, de csak hátul, szürke eminenciásként megbújva a színfalak mögött.

Viszont sok ember nem akar tudomást venni róla, küzd ellene, elfojtja, majd ha sikerrel járt megfeledkezik a puszta létéről is, vagy legalábbis tagadja maga előtt. Csakhogy ez nem ennyire egyszerű, nem ennyire könnyű. Ez nem egy betegség, mely a megfelelő kezeléssel meggyógyítható, vagy legalábbis tünetmentessé tehető. Több annál, hiszen a részünket képezi egész életünk alatt. A lényeg az, hogy kire mekkora hatással van - azaz, hogy ki mennyire engedi önnön befolyásolását.

Csakhogy azt kell látnom, az emberek többsége nem nagyon akar együtt élni a lelkével, s az általa generált érzelmekkel. Megijednek tőle, s eldobják maguktól, vagy csak egész egyszerűen hullámzó, felőrlő és véget nem érő harcba kezdenek vele. Hol békés viszonyban, szimbiózisban együtt élve, hol totális háborút indítva ellene. És mindezt miért? Azért, mert az ember alapjában véve buta, s fél az újtól, az idegentől, az ismeretlentől. A lélek pedig egész egyszerűen túl sok ilyen érzelmet sugároz az ember felé. Ezt pedig a többség nem tudja elviselni, s ezért fordul el tőle.

Pedig, ha csak egy kicsit is megpróbálnák megérteni és elfogadni, új világok nyílnának meg előttük. Talán egy gyermekhez tudnám hasonlítani, akinek mindig valamilyen új játékra van szüksége, hogy ne kezdjen el bőgni.

A lélek is ilyen. Mindig új dolgokat keres, melyek által új érzelmeket szülhet. Ám ha nem kapja meg amit akar, elkezd belülről csavarni, rágni, égetni. Az pedig nem túl jó érzés. Ezért pedig sokan ódzkodnak tőle, mondván nekik erre egyáltalán nincs szükségük, mert e nélkül is éppen elég gondjuk-bajuk van.

Nem értik meg, hogy mennyire egyszerű. Csak ki kell elégíteni, ha mást nem, a legminimálabb szinten. Azt pedig igen sok mindennel el lehet érni. Egyszerű hedonista életvitellel, vagy az ebbe a fogalomkörbe tartozó bármely cselekvés rendszeres művelésével. Lehet ez evés vagy szmókolás, szex vagy fürdőzés, bármi ami kellemes érzést vagy érzelmeket hoz létre.

De a legfontosabbnak még mindig az emberek közti érzelmi kapcsolatok ápolását nevezném. A szeretetet és a szerelmet. Előbbi esetében nem csak a másik nemű társ irányába, hanem a családtagok és a barátok felé is gondolom. Bárki felé. Annak valóságosságához pedig kétség sem fűződhet, mert nem az ember kreálja azt az agyban, hanem a lélek az aurában. Kétségek pedig legfeljebb csak azért merülhetnek fel, mert nem figyel oda eléggé az ember, s így nem biztos a dolgában.

A szerelmet tartom a legmélyebb és legfontosabb érzelemnek, melyre egy lény, egy ember képes lehet. Ennél fenségesebb érzés nincs még egy a világon. Mondhat bárki bármit, lehet érvelni egyik vagy másik érzelem mellett, ezt egyszerűen nem lehet überelni.

Két ember között ennyire szoros kapcsolat nem alakulhat ki egy barátságból, még ha az évtizedes múltra is tekint vissza. Nincs az a szülői szeretet, mely túlszárnyalhatná egy szerelmes pár egymáshoz láncoló szerelmét.

S ez, mint a legnemesebb emberi érzelem áll a létkérdés csúcsán. Ez lehet a válasz az összes nyitott kérdésre, melyen az emberek évezredek óta agyalnak. Hiába múlandó, s kézzel meg nem fogható dolog, de ez az, ami minden embert összeköt, ez az ami minden emberben mélyen gyökerezően lakozik. Erre az érzésre mindenki képes, mindenkiben megvannak az előfeltételei.